Tinta
Tinta. Dezső Kosztolányi háborús naplója és tárcáinak gyűjteménye az első világháború Magyarországáról. A könyv egy „ma élő ember" szemével indul, aki nem ért a magas politikához, csak elmondja, mit látott maga körül azon a nyári napon, amikor kiderült: háború lesz. Töltött paprikát ebédelnek a vendéglők lugasában, miközben az ég viharra készül, és a város óráról órára hol optimizmusba, hol kétségbeesésbe billen. Apró képek villannak fel — a háborúba induló fiát ölelő anya, a budai hegyekbe induló aranyhajú diák —, melyekből összeáll egy egész kor hangulata.
A Tinta a békéből a háborúba zuhanó Európát mint elkényeztetett, tapasztalatlan gyermeket mutatja meg, aki egyszerre maradt magára a sorsával. Kosztolányi nem a frontot, hanem a hátország idegrendszerét, a hétköznapok finom rezdüléseit figyeli, páratlan érzékenységgel és nyelvi pontossággal. Azért fontos mű, mert az emlékezet, a tömeghangulat és az emberi kiszolgáltatottság örök kérdéseit szólaltatja meg — időtlen érvénnyel.
How it begins
TT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK AZ A NAP. z a nap, melyen megtudtuk, hogy háboru lesz, körülbelül olyan a külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér. Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér sárgaságán. Meg kell azonban állapitani, hogy nem igen ettek az emberek. Sokan felugráltak és megvévén a délutáni lapokat szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gummiköpeny. Már lógott is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kisérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a köruti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorbafogu, sárgaszáju, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét és beleásitott a világba. Ez még a béke volt. Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre tisztábbak és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk. Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumpliczukrot vettek.
Text from Project Gutenberg, public domain.