A jövő század regénye, 2. rész
A jövő század regénye második része Jókai Mór tudományos-fantasztikus jövőképét bontakoztatja ki. A Duna torkolatánál egy teljesen új civilizáció, az Otthon állama épül fel: mocsarakból kertvárosok, mintagazdaságok és füstmentes gyárvárosok nőnek ki. Tatrangi Dávid forradalmi találmányai — köztük a föld belső tüzét felszínre hozó „tűzkürtők” — megszabadítják az emberiséget a szén kifogyásától való rettegéstől, és átalakítják a mezőgazdaságot, az ipart és a mindennapi életet. A regény nyomon követi, hogyan emelkedik fel ez a magyar zsenialitásra épülő utópikus világbirodalom, miközben háború, hatalmi vetélkedés és a régi rend ellenállása fenyegeti.
A mű a tudomány és a technika korlátlan lehetőségeibe vetett XIX. századi hitet ünnepli, ugyanakkor a magyarság jövőbeli nagyságáról szőtt nemzeti álmot is megfogalmazza. Jókai itt a haladás, a békevágy és az emberi leleményesség témáit szövi össze, és sok későbbi technikai vívmányt megdöbbentő pontossággal jövendöl meg. Jelentőségét az adja, hogy a magyar irodalom egyik első és legnagyszabásúbb utópisztikus regénye.
How it begins
És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerüen beosztva, melynek önmagát tovább fejlesztő életműszeres növekedése elevenen szemlélhető, mint az agave virágkoronájának növése, mikor tíz év alatt egyszer virágzásnak indul. A ki folyammentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja s a Szulina folyamágon végighalad a villany géphajóval, kétoldalt egy szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott földeknek különös kedvenczei, s a sikerült kisérlet elárasztja az európai zöldség-piaczokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök halmazával, miket a kultura megnemesített. A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak, beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói sárgállanak, mint fényes selyem-gyümölcsök, s a háttérben, mintha a hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók libegnek, mikből falkái a szelid szárnyasoknak rajzanak elő, a mik nappal az olajnövények között járnak s az ártó bogarakat szedik le azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottilláikra. Ez a kertipar városa. A független, saját tűzhelyének élő földész kedvencz ipara ez, mely munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántás-vetés. A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való.
Text from Project Gutenberg, public domain.