Egy naplopó tünődései
– Csak nem ennyi az idő? – sóhajt fel a vásárolni induló hölgy, miközben szürke és piros kelme között hányódik, képtelenül dönteni. Jerome K. Jerome lustálkodó elbeszélője ebből az apró jelenetből bontja ki tűnődéseit: egy naplopó, aki a semmittevés ürügyén az élet száz apróságán mereng. Szó esik a habozó vásárlásról, a férfidivat hiúságáról, a nagyapák selyemharisnyáiról, az álarcosbálról és arról a megfejthetetlen rejtélyről, miért is szeretnek belénk a nők. A könnyed, csapongó eszmefuttatások egymásba érnek, ahogy a tétlen megfigyelő mindenből élcet és bölcsességet csihol.
A mű ereje öniróniájában és emberszeretetében rejlik. Jerome a hétköznapi gyengeségeinket – a határozatlanságot, a hiúságot, az önámítást – nem ostorozza, hanem mosolyogva tartja elénk a tükröt. A látszólag céltalan henyélés valójában a figyelmes szemlélődés ünnepe: a naplopónak ideje van észrevenni azt, amit a sietős világ elszalaszt. Időtlen, derűs olvasmány az emberi természet apró nagyszerűségéről.
How it begins
– Tudja, hogy én valami egész különöset érzek, ha pirosat látok? Kedves, meleg egy dolog a piros. Vörösben mintha mindig jó melege lenne az embernek, még ha különben fázik is. Ugy-e tudja, hogy értem? – Van benne valami; akkor tessék a pirosat venni, asszonyom. Az még hozzá jól is áll mindenkinek; mert mégis… piros! – Á; csak nem gondolja komolyan? – Már tudniillik, ha jó szinben van az ember. – Igaz, persze; a piros szinnek megvan az árnyoldala; jó szinben kell, hogy legyen hozzá az ember. Épp azért aztán ugy alapjábanvéve biztosabb a szürke. – Hát akkor a szürkét, asszonyom. – Igen. Azt hiszem, jobb. Nem igaz? – Én is nagyon szivesen viselem. – Meg tartós is. Majd diszitem izével… jaj! Csak nem vágta még le? – Épp akarom. – Várjon egy pillanatig. Hadd látom csak még egyszer azt a vöröset! Tudja, lelkem, az jutott hirtelenében eszembe: hogy bájos volna csincsillával. – Avval bizony csinos volna. – Mert csincsillám az véletlenül van. – Persze; akkor tessék a vöröset. Mért ne venné a vöröset? – Viselhetném ehhez a kalaphoz. – Ehhez? – Más nincs. Igaz; ez persze a másikhoz állna jól, a szürkéhez. Hm; ejnye; én azt hiszem, mégis csak majd a szürkét fogom venni. Hiába no; biztos, szolid szin a szürke.
Text from Project Gutenberg, public domain.