Élet, halál
Élet, halál Szép Ernő háborús ihletésű prózája, amely az első világháború éveiben született. A mű egy katona-elbeszélő lázálomszerű, áradó belső monológjában bontakozik ki: a fegyverbe szólított ember körülnéz a villámló, ágyúdörgéstől hangos világban, látja a nemzetiszínű zászlókat, a rohamra induló honvédeket, a fogságba eső orosz katonákat, és érzéseinek özönében próbálja megragadni, mit jelent élni és meghalni. A személyes vallomás fokozatosan tágul a magyarság sorsának és Európa vérző térképének látomásává.
A szöveg nagy témái az élet teljessége és a halál közelsége, a hazaszeretet, a részvét és a háború okozta szenvedés. Szép Ernő minden érzést — fájdalmat, éhséget, reményt, kétségbeesést — az élet részeként ünnepel, a Sorsot pedig nem szolgának, hanem tanítónak nevezi. Jelentőségét lírai ereje és háborúellenes, mégis mélyen emberi hangja adja: egy érzékeny költő tanúságtétele arról, hogyan él együtt a pusztulással a megújulás reménye.
How it begins
Mint nádszálat a szélvész, valami szédület rázott meg és magamhoz tértem és körülhordozom a világon szemeimet. Sötét van és mindig villámlik és élet van a földön. Fegyvert vettünk a vállunkra és megyünk előre egyforma öltözetben és megy apánk és fiunk, fivérünk, rokonunk, barátunk és ellenségünk… nézzétek, mennyi zászló, a zászlók szinei legszebbek minden szin közt és lobogásuk üditő tünemény. Hallga: éljen, éljen! Zene zúg és ének száll, a zene trombita, az ének Isten áldd meg a magyart… milyen érzésünk hasadozik: szeretjük a hazát, mint egy álmainkból életre kelt asszonyt, halálos szerelemmel. Gyülölünk messzire való tömegeket, amelyek más nyelven beszélnek. Távol dörgés és csattanás, lángnak ivei és füstnek fellegei. Az élet… a puska dördül, a kard villog, a tüz lángol. Nézd, a szemek könyekkel köszönnek egymásnak, nézd, a Nyomoruság processziót tart és a Bőség elébe megy, nézd, kényes dámák simogatják a szennyes koldusokat. Az élet… mindenkit szeretsz és mindenkit sajnálsz. Az élet az, hogy munkád rendetlen, álmod nyugtalan és aggódol és irtózol és mindig jó vagy és minden óra végén és kezdetén azt mondod: istenem és életedet barátkoztatod a halállal. Érzed, milyen jó a Jóság, érzed, milyen szeretetreméltó a Szeretet, milyen hideg és milyen fekete a Halálfélelem, érzed, milyen mélyre ágaznak az Életösztön görbe gyökerei és a mélyben elvesznek, érzed a Bucsu két markával hogy tudja facsarni a szivből a kint, érzed az Elszántságot fagyni magadban, mint a telet?
Text from Project Gutenberg, public domain.