Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)
Édes anyaföldem! második kötete Benedek Elek önéletrajzi regényének folytatása, amely a fiatal székely írót a halál árnyékából visszatérve követi nyomon. A „tékozló fiú” gőzparipán, lelkesen vágtat Pest felé, hogy elfoglalja helyét a fővárosi újságírás világában. Bekapcsolódik a kiegyezés utáni magyar sajtó pezsgő életébe: a Budapesti Hírlap megszületésébe, a „kis lapok” és „nagy lapok” küzdelmébe, fiatal írótársak, Rákosi Jenő, Sebesi Jób társaságába. Az elbeszélés a vidéki, kisbaconi gyökerektől a pesti irodalmi élet forgatagáig kíséri a pályakezdő író útját.
A mű középpontjában a szülőföldhöz, az „édes anyaföldhöz” való hűség áll: a hős fogadalma, hogy minden sorát az Erdővidék földjéből táplálja, és édesapja tiszta lelkének ír. A fiatalság, a hivatástudat, a haladásba és a magyar szó becsületébe vetett hit szövi át a lapokat. Egy nemzedék és egy nemzet öntudatra ébredésének bensőséges, lírai krónikája, amely ma is hitelesen szól az otthon és az alkotás összetartozásáról.
How it begins
Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony. Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa, minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám. – Lám, lám, – mosolygok – milyen gyermek voltam . Meg akartam válni az élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán… Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is… – Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem! Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – gyermek voltam .
Text from Project Gutenberg, public domain.