Degré Alajos novellái (3. kötet)
Füzesy Ernő, a gazdag kereskedő fia, a pesti divatvilág kényeztetett hőse, kénytelen búcsút venni a fővárostól, miután atyja egy elhanyagolt vidéki birtok kezelésére küldi. Gazdálkodás helyett azonban húszezer pengőjét fényűzésre tékozolja: kastélyt építtet át, francia kertet varázsoltat, vendégségeket rendez, miközben a földek parlagon hevernek. A józan gazdatiszt és az atyai intő levelek hiába figyelmeztetik; Ernő az ábrándos regények és a beteljesületlen szerelmi vágy világába menekül, sorsát saját tüze emészti.
Degré Alajos novellája a magyar biedermeier és reformkor jellegzetes alakját, az élvhajhász, valósággal szembefordult úrfit állítja a középpontba. A mű a könnyelműség és a felelősség, a városi csillogás és a vidéki valóság ellentétét bontja ki finom iróniával. Jelentősége abban rejlik, hogy korának társadalmi visszásságait — a megalapozatlan vagyon, a tétlen életmód és az illúziókba menekülés veszélyét — eleven, olvasmányos prózában tárja elénk, megőrizve a 19. századi magyar elbeszélő hagyomány ízeit.
How it begins
Nedves szemeit törölgetve sohajtá ezeket Füzesy Ernő, s visszapillangatott a feledhetlen városra, míg az látköréből elveszett; ekkor nehéz sohajjal magát a kocsi párnái közé temetve, multjáról s jövőjéről merenge. Füzesy Ernő a pesti divatvilág hősei közt tekintélyes szerepet játszék, hová őt nem összeköttetés, rokonság, és név emelék, hanem saját ügyessége és – pénz! Atyja egyszerü kereskedő, szerencsés üzletei által roppant vagyonra vergődvén, fia nevelésétől mit sem tagadott meg, s ifjú éveit tetszése szerint engedé élni. Ernő már nagykoruságot haladván, atyja komolyan felszólitá, hogy a fővárosból haza sietvén, ha kegyeiben s kedvezésiben részesülni akar, az – általa most szerzett – jószág kezelését átvevén, személyesen gazdálkodjék. Szaggatott szívvel vőn búcsut, s az érintett jószágra utazott. Harmadnap megérkezett. Atyja ott várta. Ernő szemeibe könyek nyomultak, midőn a – hajdan igen díszes, most alig lakható – urilakba lépett. „Itt éljem át napjaimat;“ e gondolat czikázott át lelkén. A derék atya azt hivé: a viszonlátás öröme idézi fia szemébe a könyeket, s érzékenyebben ölelé meg. Rövid társalgás után az öreg úr somfa-botot vőn kezébe, fiát hasonlóra inté, s megindult vele, a földeket megmutatandó. – Hol járt Ernő lelke? Több órányi járás után ismét az úrilakhoz tértek, mely előtt régi franczia kert maradványa terült el. – Itt, – mondá az öreg, miután kijelölgeté, hogy mit hová vettessen, – e kertben sok üres tábla van, jó lesz lóherésnek. Mindent megjegyeztél magadnak? – Mindent, atyám.
Text from Project Gutenberg, public domain.