Az oszlopbáró: Regény
Valamikor jómódú erdőháti család sarja, idősb Illyés Sándor a halálos ágyán fiára, a tizenhárom éves Sándorra hagyja örökül a bosszú és az igazságtevés feladatát: egy köteg váltót és okmányt, amelyekkel egy hatalmas ember csalárdul tönkretette és börtönbe juttatta. A regény az árván maradt, öttagú család küzdelmes felemelkedését és a fiú útját kíséri végig, ahogy szegénységből, gúny és kételkedés közepette próbál érvényt szerezni apja végakaratának, és megfejteni az „oszlopbáró" titkát.
Tolnai Lajos műve a vidéki, erdőháti társadalom kíméletlen, szatirikus rajza: az uzsora, a csalás, a kisvárosi gőg és a megalázott szegénység világáé. A keserű iróniával átszőtt elbeszélés a társadalmi igazságtalanságot, az úri visszaélések és a polgári képmutatás kérdését állítja középpontba. Jelentőségét adja, hogy Tolnai a XIX. század magyar prózájának egyik legélesebb szemű kritikusaként leplezi le korának erkölcsi és anyagi nyomorúságát, miközben emberi méltóságról, kitartásról és a megérdemelt elégtételbe vetett hitről beszél.
How it begins
Valamikor az én édes szüleim is jó módban voltak; látni ugyan ebből a szép és kedves állapotból én már mitsem láttam, de hogy a dolog a legtisztább valóság: onnan mondhatom, mert anyám, mikor varrt, s egyszer-egyszer holmi jó kocsi pompás lovakkal el-elsurrant a lakásunk előtt – letette a vásznat, vagy paraszt kacabajkát s hirtelen a lovak után nézett, egy kissé elgondolkozott, azután vagy sirt, vagy dalolt, vagy nevetett, de rendesen a multra tért, és számos fényes részletet beszélt el életükből. Csakugyan ugy kell lenni, hogy nekünk is voltak olyan szép lovaink. Lehetett házunk, kertünk, szőlőnk, rétünk, de sőt malacunk is az erdő alatt, a patakon. Ugy látom teheneink is voltak, borjasok és nem borjasok, magyar és hollandi teheneink, nagyszerüen tejelők. Annyi turó, tejfel, aludttej, sajt, hogy ki se lehet mondani! Ritka faju sertésekről is hallottam; különös tyukokról, nagy selyem-ludakról, két hires vizsláról, s egy olyan hamuszin agárról, a milyen egy, de vakon a Ladár báróék márvány pitvarában is heverészgetett. Nem mondom, hogy ezek a történetek ne hatottak volna reám, különösen a gőgös tót Subick vaskereskedő fiaival szemben, kik ugy fenláttak a nemzetségükkel, holott, – de maradjanak! Nem mondom, hogy almaéréskor ne vágytunk volna vissza a tágas gyümölcsös kertbe, melyben anyám szerint csak körtve több volt öt-hat fajtánál, hát még szilva, kék szilva, fehér szilva, sárga szilva, királyszilva. Teremtő jó isten!
Text from Project Gutenberg, public domain.