A nagy háboru anekdotakincse
A nagy háboru anekdotakincse Nagy Endre kabarészerző és író gyűjteménye, amely az első világháború éveiből idéz föl rövid történeteket, jeleneteket és adomákat. A szerző a budapesti utca hangulatától a kárpáti lövészárkokig vezeti az olvasót: bemutatja, hogyan vonul háborúba a magyar nép, hogyan búcsúznak a behívott tartalékosok szeretteiktől, és milyen tréfák, fanyar megjegyzések születnek a nélkülözés és a halál árnyékában. A bevezető a Vezuv tövében élő emberekhez hasonlítja a katonákat, akik mindenhez hozzászoknak, még a háború borzalmaihoz is.
A kötet legfőbb témája a humor mint a túlélés eszköze: hogyan őrzi meg az ember a derűjét és emberi méltóságát a szenvedés közepette. Nagy Endre finom iróniával, mégis együttérzéssel rajzolja meg korának Magyarországát, a hátország hangulatát és a frontkatonák lelkivilágát. Jelentősége abban áll, hogy korabeli, hiteles tanúságot ad a háborús mindennapokról, miközben az élet ősi, egyszerű örömeinek értékére emlékeztet.
How it begins
A háború humora! Hát van ilyen is? Ahol az ember a maga akaratával olyan fáradságokon vergődik át, amelyekben a ló és igás ökör tüdővérzéssel roskad össze; ahol a nélkülözésnek és szenvedésnek poharát mindig utolsó csöppig kell kiinni; ahol a halál nem lábujjhegyen jár, hanem bömbölve, durrogva, puffanva csapkod a fülünk körül: hát van ott humor is? Persze hogy van. Az ember a legcsodálatosabb állat Isten valamennyi állatja között. Mindenütt megél és mindenhez hozzá alkalmazkodik a természete. Ha a túrista a Vezuv kráteréhez közeledik, elnyomja az az áhítat, amit csak a félelmetes emberfölötti erők bírnak fölébreszteni a lélekben. Érzi a pokol rettenetes tüzét, érzi, hogy a szörnyű megsemmisülés ott forr, kavarog, rotyog a talpa alatt, a titokzatos katlanban. De a Vezuv krátere mellett nemcsak túristák vannak, hanem békés ottlakók is. Ott kapaszkodnak falvaik az égő hegy oldalán. Ott születtek, ott nevelkedtek és bizonyára ott is akarnak meghalni a szelíd öregség napjaiban. Ott is vannak gyermekek, akik kacagva hancúroznak, a legények ott is csintalankodnak a piruló hajadonokkal és az öregek ott is mosolygós fejcsóválással nézik a fiatal nép bolondságait. A háborúhoz is hozzászokik az ember, mint a Vezuv kráteréhez. Hiszen béke-időben is borzasztó volna elgondolni, hogy mindenki, aki az utcán sétál, a jégen korcsolyázik, a kávéházban sakkozik, – az mind meg fog halni egyszer. De az a szerencse benne, hogy nem gondol rá az ember.
Text from Project Gutenberg, public domain.