Nippon-ország naposkertje
Ignácz Kúnos kötete a japán népmesék virágoskertjébe vezeti az olvasót: a Felkelő Nap országának, a cseresznyevirágos szigeteknek és a szentelt Fudzsijama hegyének világába. A verses bevezető után sorra elevenednek meg a mesék — a tokiói és kiotói béka története, akik a hegytetőről egymás városát vélik látni, vagy Momotaro, a barackból született legényke, aki csodás erővel jön a világra. Istenek szállnak a földre, állatok beszélnek, szamuráj leventék gonosz szellemekkel viaskodnak, és élettelen kövekbe is lélek költözik.
A gyűjtemény a japán hitvilág és néplélek gazdagságát tárja fel: az ősök tiszteletét, a több szellemben megnyilvánuló őserőt, az istenek és emberek egymásba fonódó sorsát. Kúnos, a kiváló nyelvész és folklorista, zengő magyar nyelven szólaltatja meg e távoli mesekincset, hidat verve két kultúra közé. Jelentősége abban áll, hogy a magyar olvasónak elsőként nyitotta meg Nippon napos mesekertjét, megőrizve a keleti mesemondás báját és bölcsességét.
How it begins
Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, Fudzsi szentelt hegye fel az égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst habpárnáin, Nipponország fürdik napja sugarában, napos mesekertje illatos árjában. Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek; szamuráj leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak, verekednek. A legfőbb egy-isten Nippon hitvallása, több istenre sarjad világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben érzi őserő forrását. Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, Buddha kőképénél alakosdit játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára varázslódik lelke. Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled; bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos kardja. Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak; emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja. Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent szólaltatja. Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek; ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve hallszik. Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig; lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos bálvány. Dájmió ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó erejében. Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből mikádók születtek.
Text from Project Gutenberg, public domain.