Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet)
Magyar népdalok címmel Endrődi Sándor a Magyar remekírók sorozat 54. kötetében a magyar népköltészet legszebb darabjait gyűjti egybe és teszi közzé. A kötet bevezető tanulmánya végigköveti, hogyan fordult végre a politikusok és írók figyelme a sokáig lenézett, mégis legmagyarabb nép felé: a régi virágénekektől és a kuruc kor dalaitól a XIX. század eleji gyűjtőkön — Kovács Páltól Dugonicsig, Csokonaitól Kölcseyig — át a tudatos népdalkultusz kibontakozásáig. A válogatás maga szerelmi és tréfás énekeket, balladákat, dalokat sorakoztat fel, az érintetlenül tiszta, tőrülmetszett népnyelv virágait.
A kötet központi témája a nemzeti eredetiség és az idegen hatások közötti küzdelem: az erőpazarlás, a saját kincsesbánya elhanyagolása és a hagyományhoz való hűség. Endrődi azt mutatja meg, hogy a köznépi dalokban rejlik a valódi nemzeti poézis szikrája, minden szellemi fölemelkedés legtermékenyítőbb forrása. Azért fontos, mert egyszerre őrzi meg a magyar lélek ősvonásait és emlékeztet rá: nyelv és nemzetiség csak akkor él, ha a maga gyökereiből táplálkozik.
How it begins
Magyarország sok tekintetben az erőpazarlások hazája. Sehol a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik legtermékenyítőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos fejű, ép kedélyű magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szűzi naivitását dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire, szokásaira s hü a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti erőforrással sem a politikusok, sem az írók nem törődtek sokáig. A népköltés voltaképen egyidejű magával a néppel, csak az érdeklődők, a feljegyzők, a gyűjtők nem jelentkeznek sehol. Nálunk pl. a világi dalok, főkép a szerelmi énekek épen nem voltak ismeretlenek s a pogánykor lelkének igazi virágaiként pompáztak valaha. A bennök sűrűn előforduló virágvonatkozások miatt virágénekeknek nevezték őket, de a vallásos századok erősen üldözték és pusztították e profán tartalmú dalokat, úgy, hogy a keresztény középkorból mindössze egy ötsoros virágénektöredék maradt ránk s a XVI. század első felében Erdősi Sylvester János, a kitűnő nyelvész és biblia-fordító, bár méltatja őket, mint «melyekben csodálhatja minden nép a magyar nép elméjének éles voltát a lelésben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis » – bővebb figyelmet azonban nem szentelt nekik.
Text from Project Gutenberg, public domain.